Die beste Tage im meine Leben –

Szerintem az én korosztályom, a 17-18 évesek még emlékeznek arra, a műsorra, amit Dévényi Tibi bácsi vezetett, a Három Kívánságra. Ha akkor részt, vehettem volna rajta, ebbe a bűvös hármasba benne lett volna ez a koncert. És igen teljesült az álmom…

Igazából, ez a nap még mindig felfoghatatlan számomra, hogy ott voltam és láttam a kedvenc, együttestem. És mégis mind a négy srác, Bill, Tom, Gustav és Georg ott állt előttem teljes életnagyságban alig 3 méterre. Ez az a nap, amelyet soha nem fogok elfelejteni és majd öreg koromban, fogok rá emlékezni, hogy ott lehettem Magyarország első TOKIO HOTEL koncertjén 2007. április 10-én, Budapesten a SYMA Rendezvény Csarnokban.

Reggel indulás előtt még felmentem a netre hátha találok a fiúkról valami információt, mert tudtam, hogy már előző nap megjöttek. Hát találtam, de mondjuk a magyar sajtótól semmi, jót nem vártam. Még a koncert el se kezdődött de, már lehúzták őket, hogy a szálloda előtt, (amit igazából pontosan senki se tudott, hogy melyikbe voltak. Én eleinte a Deákon lévő Kempinskiről hallottam, de volt olyan, aki azt, mondta, hogy a Four Seasonsbe  és a SYMAval szembe levő Sport Szállodába voltak, de, kitudja…. És ez most már lényegtelen is…) nem voltak valami kedvesek három hisztis csajjal és előtte két órát ültek a buszba, mert nem akartak senkivel sem kommunikálni. Mellesleg ezt totál meg lehet érteni. Belegondolva tizen X órát utaztak Pozsonyból, jó, hogy inkább pihenni akartak bár, az is igaz, hogy semmiből se állt volna három aláírást kiosztani.

Szóval ezen hír tudatába egy picit rossz volt a kedvem, de aztán hamar elszállt mert rájöttem, IGEN EZ AZ A NAP AMIRE RÉGÓTA VÁROK!!!!!

Valamivel fél 10 előtt találkoztunk Liával és hamar, letudtuk ezt, a rossz hírt azzal, hogy biztos fáradtak voltak…

Körülbelül 10 órakor értünk a SYMA-hoz. Mikor bementünk az „udvarra” először, azt hittem rosszul látok, mert már akkor több mint 200-an voltak. Kordonok közé voltak az emberek beszorítva és egy bizonyos mennyiség után szalagkordonnal választották el őket, amit „elvileg” nem lehetett átmászni. Mielőtt beálltunk a sorba csináltam pár fotót a tömegről és felfedeztünk egy „hírességet” a TH egyik biztonsági őrét Tobiast. Halál közvetlen volt beszélgetett az emberekkel, igaz angolul.

A csodálkozás után mi is beálltunk a várakozók sorába és ezzel megkezdtük a kemény hét és fél órás őrjítő várakozást. 

Körülbelül délig egész gyorsan ment az idő. Beszélgettünk, nézegettem az embereket ki  mivel készült. Hogy néznek ki a rajongók. Igazából ezelőtt még nem nagyon láttam ennyi TH fant. Volt aki, TH-s pólóban feszített, (hát nagy részük tizenegy néhány éves volt), vagy picsásan (na őket nevezném groupienak, akik egy elérhetetlen álomban ringatóznak) és voltak akik, koncerthez illően kényelmesen, de mégis jó cuccba jött.

Egyébként azt hittem, hogy kiment már a Bill alteregóság a divatból, de mégsem. A mindenkit, legmegdöbbentőbb látványt egy hát őszintén szólva nem is tudtuk eldönteni, melyik csapatba játszó, de a miniszoknyából ítélve lány okozta. Manga haja volt, vörös csíkokkal, az arca agyon volt lőve, tele tetkókkal (két olyan, mint Billé) és irtó nagy darab volt. Távolról szánalmas látványt nyújtott, de közelről is volt szerencsém látni. Hát fél méterről ijesztő volt. Éjjel összefutnék vele az utcán tuti hazáig rohannék. De ő volt a legelszántabb. Állítolag már négy napja ott táborozott, hogy ő legyen az első. Hát összejött neki. De rajta kívül még egy 40 év körüli nő is nagyon Billesre vette a figurát és egy sráci s aki távolról azért tényleg hasonlított rá.

Mondjuk számomra, megdöbbentő volt, hogy voltak olyan rajongók akik ott is aludtak a csarnok előtt. Tiszta Németország feeling. Azért én is elszánt vagyok, de hozzájuk képest… Ezek után azt, mondom megérdemelték az első sort…

A biztonságiak szerintem elég rugalmasak voltak. Hoztak a tömegnek vizet és WC-re is beengedtek minket, amitől azért eléggé tartottam, hogy lesz-e rá lehetőség.

Déltől kezdve pokolian lassan kezdett haladni az idő. Akkor ott úgy éreztem, ez most rosszabb, mint az a 4 hónap amióta megtudtam, hogy jönnek Billék.

Kb. 1 órától fordult rosszabbra a helyzet mikor egyre csak gyűlt a hátunk mögött a tömeg és jöttek egyre előrébb. Addig a kordonnál álltunk kényelmesen,de inkább mi is előrébb mentünk, hisz mint mindenkinek Liával nekünk is az volt a célunk, hogy minél jobb helyen álljunk majd a koncerten. De a tömeg egyre, csak nyomult előre…. Tényleg úgy éreztem magam, mint egy szardíniás dobozban, mert mozdulni se bírtam. De úgy voltam vele a srácokért képes vagyok vállalni.

Az idő is csak csiga lassúsággal telt, de viszont egy előnye volt, mert mi egyre előrébb kerültünk, pontosabban a harmadik szalagkordonhoz.

A tömeghiszti viszont elszabadult mikor megjelentek a tv-sek. Naná, hogy mindenki a kamerák közelébe akart kerülni. Nem tudom lehet velünk volt a baj, de minket ez nem vonzott. A második hiszti akkor tört ki, mikor egy fekete kocsiba megérkezett egy srác, aki full úgy volt öltözve, mint Tom csak hát nem voltak rasztái. Erre mindenki, hogy ott a Tom de, valahogy nem tudtam elhinni, de jobb is volt így. Persze négy körül volt a pofára zanya mikor rájöttek, hogy csak egy árus mindenes gyerek volt, de németül beszélt. Elég jó fej volt még pózolt is nekem mikor kiszúrta, hogy fotózom. A harmadik hisztiroham akkor indult, mikor meghallottuk, hogy bent próbálnak a fiúk. Ekkor mindenki egyként sikítozott és énekelt!! Konkrétan bennem ekkor kezdett tudatosulni, hogy pár órán belül látom őket!!!

Sajna feszítette a hangulatot az is, hogy senki nem tudott semmi konkrétumot arról, hogy egyáltalán mikor mehetünk be. A magyar biztonságiak semmit se tudtak mert a németek nem mondták nekik. Egyébként láttuk Papa Sakit is, aki mindig Billékkel van (poénos dolog, hogy a TH-s Passon ez a kódszám szerű izéje 007 voltJ). Róla a koncert után azt, mondta az egyik magyar biztonsági, hogy nagyon profin szervezi a dolgokat és, hogy elég jó fej. Bár ez számomra is világos lett, mikor egy csaj oda ment hozzá aláírást kérni, de ő mosolyogva és szerénykedve elhárította, és azt mondta, hogy ő nem egy sztár…J

Öt óra körül végre megkaptuk a reményt, hogy mikor juthatunk be. A szervezők, azt mondták, hogy fél hatkor már tuti bemehetünk. Az a fél óra nagyon lassan ment el, de elment… Fél hatkor az összes rajongó egyszerre elkezdte, ordítani az időt. És igen pár perc múlva elkezdték bontani az első kordont és kinyitották a kapukat.

Szalagkordononként engedtek be minket. Az első száz ember, akik reggel 6-7 óta voltak ott, kb. mint az állatok a ketrecből úgy törtek előre. (ezt ne vegyétek sértésnek). Aztán jött a második, ők is berohantak és végre mi következtünk. Liával szorosan fogtuk egymás kezét és kezdtük felfogni, hogy mindjárt eljön az amire vártunk. Mikor elvették a szalagot elkezdtünk úgy futni, mint akik az életükért rohannak. (Akár Bill a Spring nichtbenJ) A jegy ellenőrzésen hamar átestünk, és meglepően nem is vizsgáltak át minket. Aztán rohantunk tovább a csarnokba.

Ott bent derült ki számunkra, hogy megérte végig állni a kemény hét és fél órát mert a színpad körüli belső kordonon belül állhattunk. El se bírtuk hinni, hogy a színpadtól 2-3 méterre vagyunk. A belső kordonon belül elég jó volt nem volt akkora tolakodás és lökdösödés. De a hátsó kordonnál a többiek szinte halálra nyomták egymást. Főleg akik a kordonnál álltak. Hát sajnáltam őket. Már a koncert előtt sok lányt szedtek ki a tömegből a biztonságiak, de közben is.

A csarnok belülről marha nagynak tűnt. De a színpad állati jó volt.. Láttam már egy-két színpadot de, ez mindenen túl tett. Két kisebb kifutóval, egy középső kifutóval és egy nagyobb hátsó színpaddal iszonyat nagy látványt nyújtott. A középső kifutó elején már ott voltak Lola együttesének cuccai. Miközben a színpad mellé néztem kiszúrtam, hogy ott vannak Tom gitárjai, szám szerint 10 darab. Akusztikus és elektronikus vegyesen.

Kb. fél hét és háromnegyed hét között a csarnok megtelt bár nem teljesen. Állítolag 3-4 ezren voltunk. Nekem nem tűnt annyinak, de jól hangzik azért.

És eljött a hét óra. Lola együttese megjelent a színpadon. Hát a hangulat nem mondom, hogy örömtől sugárzott. Kórusba ordították, hogy TOKIO HOTEL, de volt ott fújj Lola is. Aztán megjelent Lola a színpadon. Ilyen tiszta Blog 27 stílusra volt véve, de azért a haja jó volt szerintem. El kezdett énekelni. Hát igen…, ekkor jött az amitől tartottam. A fújolás csak nőtt és voltak előttem olyan csajok, akik mutogattak neki. Hát ezt nagyon gáznak tarottam. Liával csöndbe végig álltuk és végig hallgattuk. Nem mondom, hogy nagyon szar volt, de azt se mondanám, hogy jó. Igazából abszolút nem a TH elé való volt, de nem baj. Minden tiszteletem az övé, hogy végig énekelte a számait és próbálta buzdítani a népet. Hát ennyi tellett szegénykémtől… De azért pár fotót róla is készítettem…Végül Lola lelépett a színpadról és a technikusok eltűntették a cuccait.

És a két koncert között bekövetkezett a rémálmom. Másodpercek voltak a TH-ig mikor a fényképezőgépemben lemerült azaz átkozott elem. Próbáltam elemet keríteni, de persze senkinek sem volt bár mit vártam, a sok őrült kiscsajtól. De én voltam a marha, hogy nem vittem tartalékot. Bár a koncert első számára kaptam kölcsön elemet és így pár percet tudtam rögzíteni, de aztán vissza kellett adnomL. De azért örök hálám annak a két csajszinak.

A koncert fél háromnegyed nyolc és nyolc között kezdődhetett. Kialudtak a fények és vörös fény kezdett pásztázni a színpadon. És ekkor felcsendült az Übers Ende der Welt elején a gitár szóló és megpillantottam Tomot teljes életnagyságban. . Az életben még jobban néz ki mint a képeken és az a huncut félmosoly az arcán… Hát igen abban a pillanatban megértettem Jeny barátnőm mért van odáig meg vissza érte…J

De felcsendült az ének és a hosszú kifutón megjelent BILL!!!! Na itt megint sokkot kaptam. Eddig csak a tévében és képeken láthattam, de most itt állt előttem a hús- vér Bill. Ahogy ott énekelt leírhatatlan érzés volt, komolyan. Mikor a refrénhez ért mindenki együtt egyként énekelte vele!!! Én is torkom szakadtából nyomtam. Innen látni lehetett, hogy itt állati nagy tombolás lesz. Az Übers Ende der Welt végére tényleg kezdtem elhinni, hogy itt vagyok a kedvenc együttesem koncertjén.

Aztán jött Tom dala, a Reden. Az Ich brech aus előtt Bill köszöntött minket Hello Budapeszt J!!!. Aztán angolul kérdezte, hogy hogy vagyunk. Éktelen sikítás következett. Bill és a többiek arcán a meglepődöttség és az öröm sugárzott. Nem hitték el, hogy ennyire megőrülünk értük. De ez a kicsattanó mosoly az egész koncertre jellemző volt.

Egyébként mindig mondogatják, hogy Bill milyen sovány meg jaj istenem… Nekem nem tűnt betegesen vékonynak, a képeken jobban annak látszik. De lehengerlő kisugárzása van az biztos. Árasztja magából az energiát.

Az Ich brech aus után jött a Spring nicht. A színpadon kék fény pásztázott és halkan felcsendültek a szám első gitár akkordjai. Bill haját elkezdte fújni a szélgép és szomorú arccal belekezdett a dalba. A refrénnél mindenki vele énekelt és ez így ment egészen a végéig. Az utolsó refrént már a középső kifutó végén énekelte el.

Aztán jött az egyik kedvencem a Der letzte Tag. Ezt a számot az első szótól az utolsóig mindenki Billel énekelte. Olyan volt, mint egy nagy kórus. Bill a karmester mi meg a kórusJ Ez alatt a szám alatt Tom kijött a bal kifutó végére és végig vigyorgott és iszonyat átéléssel azzal az élvezős arccal nyomatta. Közben nézte a reakciónkat. J A szám végén középen Bill, Tom és Georg elkezdett ugrálni, mint a klippben és mi is velük ugráltunk, bár nekem tök mindegy volt mert én kb. végig ugráltam…

Der letzte Tag után jött a fanok himnusza a Wo sind eure Hände. A srácok még a turné előtt nyilatozták, hogy ezt a számot várják leginkább. Bill előtte beszélt, és kb. valami olyasmit mondott, hogy kezeket a magasba. Ezt a számot is az éktelen tombolás és éneklés jellemezte. Tom is a kifutó végén vigyorgott és énekelt.

Aztán jött a Wir sterben niemals aus amikor  Georg jött a mi oldalunkra a kifutó végére. Rá kellett jönnöm, hoyg Georg is rohadt jó pasi. Tök izmos és a szemei, ahogy néz káprázatos. Olyan beleéléssel játszott mintha egy másik dimenzióban lett volna. Másrész abszolút nem egy jégcsap, mint mondják mert nagyon sokat mosolygott.

A következő szám a Stich ins Glück volt. Ebbe a számba kb. két nappal a koncert előtt szerettem bele mikor hallottam akusztikus verzióban. Tiszta libabőr lettem, mikor ezt a számot énekelte Bill.

Ezután jött a SCHREI. Tom a kifutó végén 1000 Wattos mosollyal buzdított minket a tombolásra. Mikor elkezdtek játszani minden kéz a magasba lendült és sikítottunk. Bill belekezdett a számba és az első szótól megint végig énekeltük. Főleg a refrént. ÉS Georg megint oda futott hozzánk. A SCHREI végét pedig végig ugráltuk az együttessel.

A SCHREI után jött az egyik kedvencem a Vergessene Kinder. Bill a középső kifutó elején letérdelt és szomorú arccal belekezdett. Olyan volt mint egy angyal, szó szerint. Nagyon meghatóan énekelte és a refréntől mi is vele. A dal végén nagyon aranyosan elmosolyodott.

Aztán jött a pörgős Leb’ die Sekunde. A szám előtt Tom nagyon édesen ugrálva bíztatott minket, hogy énekeljünk, de egyébként ez az énekeltetős számukJ. Persze végig ordítottuk, mialatt Bill előadta szexi táncát. Hát eszméletlen édes volt, ahogy ott rázta. J

Lenyomták az előző albumról még a Durch den Monsunt is. A kivetítőn képek jelentek meg a klippből és ilyen „viharszerű” volt a fény játék. Aztán jött a Heilig és a Totgeliebt, amit megint nagyon szívbemarkolóan játszottak.

Ezután lementek a színpadról és sötét lett. Megjelentek a technikuso és a középső kifutóra kitettek  négy széket, Gustav dobfelszerelését, és két akusztikus gitárt. Ekkor már mindenki tudta, hogy jön az ikrek dala az „In die Nacht”. Ez volt az, a pont amikor sírni bírtam volna, hogy nem tudom őket lekamerázni. Gondolataimnak az ikrek megjelenése vetett véget. Ekkor Liával egyébként már szinte szembe álltunk velük. És ekkor belekezdtek… Ezen a számon egyébként is mindig meghatódok, de most különösen, mikor itt áll velem szembe a két kedvenc ikrem. Bill olyan lágyan énekelt, hogy nekem elkezdett folyni a könnyem. Mindkettőjük arcán átélés és szeretett sugárzott. Ahogy egymásra néztek látszott, hogy egymásnak a levegőt jelentik. Szerintem ennél a dalnál szinte mindenki sírt. Tom végig aranyosan mosolygott és kitekintett néha ránk. De velük szálltunk a dallal. Persze mindannyian Billel énekeltünk.

Aztán következett a Rette mich. Itt már Gustav és Georg is játszott. Akusztikusan játszották el az egész számot. Csak Tom gitározott az első refrénig. Az elején ültek de, a vége felé már állva nyomták. Bill folyton ránk, a közönségre mutatott. Közben feldobta a színpadra Jeny és a saját nevembe egy kis ördögöt, ami pont Tom előtt landolt és elvigyorodott rajta. De ez alatt a szám alatt kezdtem elszomorodni,  mert tudtam életem legcsodálatosabb eseménye a végéhez közeledik. A Rette mich után Tom és Georg bedobta a törülközőjét és Gustav vízzel locsolta az embereket. Aztán megint kimentek a színpadról.

Ekkor a tömeg ordítani kezdett mire a srácok megjelentek a kifutó elején. És sajnos eljött a legrosszabb dolog, az utolsó szám az An deiner Seite (ich bin da). A dalt mindenki velük énekelte, miközben a fiúk mosolyogtak és egyre csak haladtak a kifutó végére. Mindenki teljes átéléssel nyomta velük. A szám vége felé a nagy refrénnél robbanásszerűen elkezdett kilővelni az ezüst konfetti és úgy hullott ránk. Tisztára, mint a filmekben olyan volt, mikor valaminek a tetőpontjához érünk. Vicces volt azért, mert mindenki ugrálva gyűjtögette őket. A szám végén a srácok csak mosolyogva néztek és szívták magukba a szeretetünket és az éljenzésünket. Tom bedobta a pengetőjét és a törülközöjét (amit jó párszor megtett az este). Ezután Bill is bedobta a saját törüközöjét, amelyet pont szegény Lia mögött kaptak el. Pedig ha megszerezte volna a fele az enyém lett volna. Georg és Gustav locsolta megint a népet aztán bedobták a palackjukat a tömegbe. Bill búcsúzóul elmondta, hogy felejthetetlen volt számukra ez az este, és látszott, hogy ezt komolyan is gondoljaJ. Meg állítólag mondta, hogy ebből rendszert csinálnak majd. Végül Bill, Tom és Georg eltűnt a taps és síkítás áradatban a színpadról, csak Gustav maradt, aki meghajolt előttünk, amit szintén hatalmas ovációval jutalmaztunk. Végül szélesen mosolyogva és tapsolva ő is lement a színpadról.

És sajnos ezzel eljött a koncert vége. Ekkor tudatosult bennem, hogy vége annak amit több mint négy hónapja vártam. Kb. két percig sokkosan álltam és néztem az üres színpadot, amin megjelentek a technikusok, hogy lebontsák. Ez adta végső lökést, hogy VÉGEL.

Megkerestem Liát, aki a végén már kicsit messzebb állt, aztán a kijárat felé vettük az irányt. Még koncert előtt eldöntöttük, hogy veszünk valamit emlékbe, de végül nem lett belőle semmi, mert iszonyat drágának tartottuk a cuccokat.

Miután nem vettünk semmit a kijárat felé vettük az irányt. Nem volt annyira  nagy tömeg, de a tvsek folyamatosan forgatták a sok kis tinilányt. Kint megálltunk és bámészkodtunk mikor észre, hogy néhányan a hátsó részhez futna a kamionokhoz. Mi is elkezdtünk rohanni, egy aláírás reményében. Mikor odaértünk már álltak ott páran és rázták a rácsot, amivel el volt kerítve az egész. Utánunk is egyre csak gyűltek a lányok anyukájukkal. Vártunk… vártunk… de, nem jöttek ki, csak a kamionok álltak a bejárathoz, hogy bepakolják a színpadot.

Kb. negyedóra várakozás után megjelent a fiúk turnébusza, ami aztán beállt a két kamion közé. Ekkor elkezdtük ordítani a nevüket, de a magyar biztonságiak csak nevettek rajtunk és mondták, hogy úgyse fognak kijönni hozzánk. Hát sajnos igazuk lett. Meguntuk a várakozást és Liával elindultunk a kijárat felé. Kifelé haladva megkérdeztük az egyik biztonságit, hogy nem tudja-e, hogy elmentek-e. De mondta, hogy nem tudja. Ezután vagy 20 percig beszélgettünk vele a koncertről, meg a szervezésről. Pont mesélte, hogy a fiúknak csináltak egy csomó menekülő utat a koncert utánra, mikor Lia szólt, hogy ott mennek a fiúk. Ott mentek a Hungária körúton a turnébusszal. Innen tudtuk elmentek… A szívem és a lelkem egy darabját is magukkal vitték.

Pont oda jött egy anyuka, hogy itt vannak-e még a srácok mi meg mutattuk neki, igen ott mennek. Még pont látható volt a busz… De ott mentek…

A biztonságis bácsi viszont elmondta, hogy nagyon komolyan meg van minden szervezve, de azon meglepődtünk, mikor azt, mondta, hogy mindent  Papa Saki intéz. Azt láttuk, hogy szegény fel alá futkosott,de furcsálltuk is hogy, a menedzserük sehol nem láttuk, bár nem is nagyon hiányzott. (Ekkor még nem tudtuk, hogy otthagyta a fiúkat.)

Végül elköszöntünk a biztonságitól és szépen kifelé vettük az irányt. Kifelé még mindig ugráltunk. Hogy ezt nem hisszük el, meg hogy mennyire aranyosak …stb…stb… Szóval még mindig sokkos állapotba voltunk.

Egyébként az egész koncert alatt nagyon vidámak és mosolygósak voltak a fiúk. Mind egytől- egyig. Bill iszonyat sokat kommunikált velünk és bár nem voltunk olyan sokan mint amennyien a németek szoktak lenni, de látszott rajtuk, hogy nem bírják felfogni, hogy ennyire szeretjük őket. Bill csomószor döbbenten kémlelte a tömeget, mint amikor valaki a távolba néz és csak szívták magukba a szeretetünket.

A koncertről emlékbe egy csomó ezüst konfettit hoztam, ha már mást nem tudtam szerezni. De ha ezekre ránézek, minden eszembe jut.

Kijelenthetem 2007. április 10-e volt életem legcsodálatosabb napja. A hét és fél órás ácsorgásért kárpótolt egy fenomenális koncert, ami nekem egy szem pillantás alatt szinte véget ért.

Billék, is azt, mondták búcsúzóul, hogy ezt sosem fogják elfelejteni, és még visszajönnek az biztos. Hát én remélem, mert nagyon várom őket. SEE YOU SOON BOYS!!!

A koncert következményeiről csak annyit, hogy én voltam, az aki úgy szétordította a torkát, hogy több mint két napig nem volt szinte semmi hangom. De a srácokért megérte.

by Betty