Bill: A szelíd lázadó

         Bill 1989. szeptember 1-jén látta meg a napvilágot, röviddel ikertestvére, Tom után, és a kettős máris „turnéra” indult. A szülőkkel együtt Lipcséből Magdeburgba költöztek. Amikor a páros nyolcéves lett, tovább vándoroltak egy kis falucskába, Lotischéba, ami 15 km-re fekszik Magdeburgtól. A költözés egyben újrakezdés is volt, mert az ikrek édesanyja, Simone Kaulitz két évvel korábban elvált a fiúk vér szerinti apjától, és most új életet akart kezdeni egy másik férfival, aki a srácok nevelőapja lett.

Bill így írt a BRAVO-ban a válással kapcsolatos tapasztalatairól: „Természetesen eleinte kemény volt, hogy elváltak a szüleink. Nehezen éltük meg, hogy a papa már nem lakik velünk. Akkoriban szörnyű érzés volt. De időközben megszűnt minden ebből adódó problémám, mert mára megértettem a válás okait. Nagyon rossz, ha a szülők csupán a gyerekek miatt maradnak együtt”.

Simone Kaulitz a válás után egy szép napon megismerkedett Gordon Trümperrel, és egymásba szerettek. Együtt költöztek Lotischéba, egy kicsi, egyszintes házikóba, és ettől kezdve a Kaulitz családból Kaulitz-Trümper lett.

Gordon Trümper ügyes gitáros. Játszik egy rock-bandában, és gitároktatást tart a saját zeneiskolájában, a Rockschoolban. Sokat fáradozott azon, hogy bevezesse a két fiút a zene világába, mint ahoyg a magdeburgi városi lapnak a DATEs-nek 2005 decemberében elmesélte: „Próbáltam úgy viselkedni a fiúkkal, mint egy idősebb testvér. Nagyon egyedinek találtam a zenei stílusukat. Próbára tettem a képességeiket a zeneiskolámban. Úgy érzem, sikerült nekik átadnom a zene iránti szenvedélyemből. És biztos vagyok benne, hogy ez a zeneszeretet Billnél és Tomnál nem csak múló szeszély.”

A Kaulitz-kettős már hétévesen érdeklődött a zenélés iránt. Bill verseket és dalszövegeket kezdett írni, Tom pedig lefogta az első akkordokat a gitárján. Már akkor is mindketten a színpadra készültek.

A karrierjük tulajdonképpen kilencévesen, az első fellépésükkel kezdődött. Előadtak egy dalt a magdeburgi tehetségkutató versenyen. Azután iskolai és falusi ünnepségeket álltak közönség elé. Bárhol felléptek, ahol erre lehetőséget kaptak. Bill az Interneten elárulta a rajongóinak, hogy egyrészt azért választotta az éneklést, mert hangszeren nem tud játszani, másrészt pedig nagy örömét leli a szövegírásban, és abban, hogy saját maga adhatja elő az irományait.

Tízéves kora óta részesül az ikerpár valódi zenei oktatásban. Időközben világossá  vált, hogy Bill és Tom igazi tehetségek, és minden esélyük megvan a profi karrierre. A szereposztás is magától értetődött: Bil a frontember, Tom pedig a szelíd háttér. Bill jobban vágyott a rivaldafénybe, mint a nyilvánosságot kevésbé kedvelő öccse.

Bill a BRAVO-ban mesélt kiskori álmáról: „Mindig szerettem volna énekesként a Bravo hasábjaira kerülni.”

Bill folyton  gyakorol, és igyekszik mind jobb és jobb énekessé és előadóvá válni. Szintén az Interneten mondta a következőket: „Három évvel ezelőtt táncórákat is vettem, mert úgy éreztem, a színpadi mozgás is nagyon fontos egy zenész karrierje szempontjából. De azért ebbe a tánc-dologba nem folytam bele túlságosan.”

Szorgalmasan próbált a stúdióban, és folyamatosan fejlesztette a zenei képességét a producerek segítségével. Mindig többet és többet akart. Beiratkozott zongoraórára is, de végül a Tokio Hotel óriási sikere miatt nem maradt ideje eljárni oktatásra. A színpadon betöltött központi szerep, ami már akkor is osztályrészül jutott  neki, amikor még csak ketten zenéltek Tommal, és később, amikor még  Devilishnek hívták a bandát, nagyon is megfelelt neki. Részt vett 2003-ban a Sat 1 tehetségkutató show-ján, a Star Search Kidsen a 10-15 évesek kategóriájában. A Popcornak elárulta, miért vágott bele a dologba: „A résztvevőket a show után meghívták egy fogadásra, és úgy véltem, ott lehetőségem lesz kapcsolatokat kötni.” A műsorban a fellépők nem saját dalaikat adták elő, hanem feldolgozásokat. Bill bekerült a nyolcaddöntőbe, ahol a Weather Girls nagy slágerét, az „It’s Raining Men”-t adta elő. Nem jutott tovább, egy 11 éves rapper ejtette ki. Bill ma már csak ráncolja a homlokát az esetre visszagondolva: „Az a felvétel kissé kínos, nekem de állok elébe.” Hasonló rendezvényeken ma már egyáltalán nem lép fel a banda.

Az olyan újra feldolgozott számokkal, mint amilyet az Overgroun és Alexander játszik, Bill nem tud azonosulni. Ezzel szemben nagy csodálója a valódi zenei alkotásoknak. A kedvencei a Green Day, a Metallica, a 3 Doors Down és a Korn, valamint első számú kedvence Nena. Az ő koncertjére látogatott el életében először, és az ő albuma került először a polcára. Nena találkozott a fiúkkal 2005. október 6-án a Comet-átadáson a színfalak mögött. Bill nagyon boldognak és szerencsésnek mondta magát a találkozás után. Ezt mondta erről: „Már nagyon régóta vártam ezt a találkozást.”

A két Kaulitz fiú minden lépését támogatta Simone Kaulitz-Trümper és Gordon Trümper. Bill a Popcornban így beszélt róluk: „Nem olyanok, mint a normális szülők.” És ennek nem csak az az oka, hogy a nevelőapja zenész, hiszen Bill anyukája is a művészvilág tagja. Csak éppen ő nem hangokkal, hanem ecsettel fejezi ki magát, ugyanis festőművész, és elismert ruhakészítő. A BRAVO-ban Bill így nyilatkozott róla: „Nagyon boldog vagyok, hogy ő az édesanyám. Nagyon fontos nekem. Mindig támogatott engem és Tomot. A zenélésben is. Korábban állandóan fuvarozta a bandát fellépésről fellépésre. Nagyon laza, de azért otthon van néhány szabály és korlát, amit be kell tartani. De ezek soha nem értelmetlen szigorítások.”

Bill mesélt a nagyszüleiről is: „Szerencsére él az anyai nagyanyám és a nagyapám. Ők a legnagyobb rajongóink. Minden tv-műsort felvesznek, amiben szerepelünk, vagy szó van rólunk, és megvásárolják az összes BRAVO-t. Mindig a bizalmukba fogadjuk őket.”

Billnek és Tomnak nagy szüksége is van a stabil családi háttér támogatására. Nem sok szülő akad, aki eltűrte volna, hogy 8 éves fiacskája menő göncökben, kisminkelt arccal és feltűnő frizurákkal járjanak iskolába.

Bill a Lotischében eltöltött gyerekévek nehézségeiről mesélt 2006. február 20-án a Süddeutsche Zeitungban: „Teljesen máshogy, néztünk ki, mint a kortársaink. Kilenc évesen már a saját zenénket játszottuk, ami a kis faluban a velünk egykorú gyerekek körében elképzelhetetlen volt. A gyerekek még rajzfilmfigurákat utánoztak, mi pedig a próbaterembe siettünk tanítás után.”

Az iskolakezdés Bill elmondása szerint nem sok jót hozott a Kaulitz-ikreknek: „Az első nap még boldog voltam, mert édességekkel és taneszközökkel teli ajándékcsomagot kaptunk a suliban. De ez az érzés már a második napra elmúlt. Az iskolában állandóan eltiltottak minket. De az ember a sulit nem hagyhatja ki az életéből. Ezért továbbra is oda kellett járnunk.”

Bill és Tom pocséknak találta a sulit, és igyekeztek mindent megtenni annak érdekébe, hogy az iskola is így érezzen irántuk. Folyton zavarták az órákat, visszabeszéltek a tanároknak. Feltűnő ruháik és vad hajzatuk miatt hamarosan kivívták a tanárok nem tetszését, és nemsokára el is tanácsolták őket. Egy tanár a Lotischétől 2 km-re fekvő faluból, ahol a srácok a negyedik osztályt kezdték, így emlékszik rájuk: „Mikor láttam a hosszú hajukat, nem tudtam eldönteni, hogy fiúkkal vagy lányokkal van-e dolgom. Édes Istenem! Hogy néztek ki! Gyakran láttam a kettőst, amint kirohantak az osztályteremből, vagy a folyosón álltak óra alatt büntetésből.”

De az iskolatársak is ferde szemmel néztek a srácokra. Bill így mesélt erről a Der Spiegelnek: „Már az iskolakezdéskor hülyének néztek minket a külsőnk miatt. Ezért persze gyakran nekimentünk mindenkinek, aki csak egy rossz szót szólt. Mindig kivülállóként ténferegtünk az iskolaudvaron. Mikor zenélni kezdtünk, az irigykedők miatt csak még rosszabbak lettek a dolgok.”

Az irigykedés és a rosszindulat a wolirstedti Kurfürst-Joachim-Friedrich-Gimnáziumba is elkísérte a fiúkat, ahol 2005-ben megkezdték a 10. osztályt. Bill a kellemetlenségek ellenére is egész jó jegyeket szerzett. A tanulmányi átlaga magyar mércével mérve négyes körül mozgott. Leginkább a németet, a művészeti órákat, és az etikát kedvelte. A matekkal, a franciával és a testneveléssel viszont egyáltalán nem volt kibékülve. A gimiben tovább folytatódott a harc.

A fiúkat hajmeresztő külsejük miatt utasították vissza a többiek. Ez ellen továbbra is úgy próbáltak védekezni, hogy hülyeségeket hülyeségre halmoztak a tanítás alatt. A dolgok odáig fajultak, hogy az osztálytársaik szülei bepanaszolták őket az édesanyjuknál. Ez egyike volt azon ritka alkalmaknak, amikor Kaulitz mamánál is betelt a pohár. Bill elárulta a BRAVO-nak: „Nagyon keserűnek és csalódottnak láttam. Aznap tartották a szülői értekezletet, és a többiek folyton Tomról és rólam panaszkodtak. Azt akarták, hogy tegyenek ki minket az osztályból. Anya természetesen nem volt túl boldog, de úgy vélte, hogy a többi szülő eléggé nyárspolgár. Még azt is kifogásolták, hogy nekünk nem kell korán lefeküdni. Ez tényleg állati jó volt, de soha nem éltünk vissza vele. Soha nem mentünk haza hullarészegen, és nem fetrengtünk a mama lába előtt. A tanárokkal is állandóan gondjaik voltak, mert nem bírták elviselni a kirívó stílusukat. Olyasmiket mondtak, hogy a fejünk nem csak arra való, hogy vad hajakat hordjunk rajta.”

Az ikreket a hetedik osztályban szétválasztották, mert egyes tanárok nem boldogultak velük. Azért kellett különböző osztályba járniuk, mert a tanárok megelégelték, hogy folyton beszélgettek az órák alatt.

Nem volt sok barátjuk az iskolában. Bill a BRAVO-nak elismerte: „Tomnak és nekem igazából csak egy barátunk volt a suliban: Andreas. A többiekkel soha nem találkoztunk az iskolán kívül. Okoskodók voltak és stréberek. Ezen kívül leszbikusnak és bolondnak csúfoltak.”

A Tokio Hotel áttörésekor Andreasszal még mindig szoros barátságban álltak, és szabadidejükben gyakran járnak együtt a mai napig ide-oda.

Az irigykedőkről így mesélt Bill: „A lányok odavannak értünk. A suliban azt hiszik, hogy gazdagok vagyunk. Ez éppen elég ok az irigykedésre.”

Az első sikereik idején Bill és Tom mindössze 50 euró zsebpénzt kaptak az édesanyjuktól. A problémák tovább élesedtek, ahogy nőtt a Tokio Hotel sikersorozata. A szidalmazás odáig ment, hogy az egyik iskolatársuk a pólóján Billre vonatkozó halálos fenyegetéssel jelent meg a suliban. Bill lazán kezelte a helyzetet: „Ezzel számolni kell, ha az ember úgy néz ki mint mi, és ráadásul még zenél is. Korábban sem nagyon érdekelt az ilyesmi, ma pedig már teljesen felette állok.” Azért kezdték belátni, hogy a helyzet egyre drasztikusabb.

Állandóan koncertekre jártak, a tv-ben szerepeltek, fotózásra és interjúkra rohantak, a házi feladatukat pedig a turnébuszban oldották meg. Az is hamar világossá vált, hogy a Schrei 05 sikere túllő a terveken, és 2006 elején újabb koncertkörútra kell indulniuk. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehet többé kettős életet élni: rocksztárnak lenni és átlagos diáknak. Így a négyes kapott egy év felmentést az iskola alól. Magántanulók lettek, akiknek szabadidejükben kellett mindent bepótolni, és felkészülni a vizsgákra.

Bill énekesként és a Tokio Hotel frontembereként mindig az események középpontjában ál. Karizmájával és rejtélyes varázsával mindenkit elbűvöl. Ismert manga-frizurája az arcába logó jellegzetes tinccsel, kisminkelt ábrázatával és feketével kihúzott barna szemeivel, valamint lágy vonásaival a lányok kedvence. Neki van a legtöbb rajongója a bandából.

Különös kinézetéről így nyilatkozott 2005 szeptemberében a Der Spiegelnek: „2001-ben egy Halloween-partin vámpírnak öltöztem be, és nagyon megtetszett ez a sötét figura a feketére lakozott körmökkel, és a feketére festett szemekkel.”

Noha a narancssárga a kedvenc színe, Billnek egy napon kedve támadt feketébe burkolózni, és világosbarna haját sötétre változtatni. Elrohant a fodrászhoz, és megszületett a később márkajelzéssé váló manga-frizura. A frizura ötlete lassan alakult ki.  A Halloween-parti után eleinte csak zselével zabolázta a tincseit. Nagyon megszerette, és lassanként kialakult a mindenki által jól ismert külső.

14 évesen piercinget rakatott a nyelvébe, melyet még két további követett. 2005 júniusában Bill a Tokio Hotel logóját, egy körbe elhelyezkedő háromszárú F betűt tetováltatott a tarkójára.

Bill szereti az új külsejét, és viszonylag sok időt szentel neki. Gyakran több mint egy órán át készülődik, mielőtt elmegy otthonról. Reggelente jó korán felkel, hogy minden teendőt elvégezhessen, amiről a BRAVO-nak mesélt: „Sminkelek, beállítom a frizurámat kókuszvaxszal és hajlakkal, ezután kilakkozom a körmeimet.”

Ezen kívül nagy hangsúlyt fektet az öltözködésére is. Nagy rajongója a használtruha-kereskedéseknek. Ha betér egybe, akkor egy halom ruhánál nem adja alább. „Így hónap végére soha nem marad egy vasam sem.”

Az sem okoz problémát, ha nem talál magára valót: átalakíttatja az édesanyjával aki elismert ruhakészítő. Időközben a ruhák átalakíttatása a hobbijává vált. Időnként átszabatja egyik vagy másik nadrágját a mamával. Egyébként a mama tehetségére szükség is van, mivel a 177 cm-es magasságával és 53 kilójával Bill nehezen talál magára megfelelő darabokat. Még az eleve szűk szabású pólókat is be kell vetetnie. Bill el tudná képzelni, hogy egyszer a jövőben divattanácsadó váljon belőle, ha esetleg a Tokio Hotel már nem menne tovább.

Bill a zenében éppen olyan fantáziagazdag, mint a külsejével kapcsolatban. Ő a legkreatívabb a bandában. Nagyon érzékeny, és mindent alaposan megfigyel, ami körülötte történik. Azután pedig hosszú időn át töri a fejét a tapasztalatokon.

Szívesen van egyedül. A BRAVO-ban így mesélt erről: „Soha nem okozott problémát, ha egyedül kellett lennem. Épp ellenkezőleg. Már az oviban is szívesen kuksoltam egyedül egy eldugott zugban. Legszívesebben egész nap otthon ültem volna.” És mivel egész nap szinte a lakásban bujdokolt, hamar kiérdemelte a „Drinni” becenevet (szójáték a drinnen = bent, belül német szóból.).

Billnek nagyon fontos, hogy alaposan elgondolkodjon mindenen, ami foglalkoztatja. Az érzéseiről, a reményeiről, a vágyairól és a saját személyiségéről. Ebből kifolyólag a zenéjében és az interjúkban mindig sikerül önmagát adnia.

Teljesen nyilvánvaló, hogy azt teszi, amihez kedve támad, és ezért néha túl is lő a célon, ahogy a BRAVO-ban is elárulta: „Totál egoista vagyok. Jó lenne, ha nem mindig magamra gondolnék először.”

Nagyon vágyott rá, hogy a szó szoros értelmében egyedülálló megjelenése legyen, ezért 2006 januárjának a végén habozás nélkül megváltoztatta a frizuráját. Eltűnt az ismertetőjele, a manga-frizura. Még mindig fekete hajat hord, de ez most félhosszú, sok meredező tinccsel. A jellegzetes manga-tincs pedig már a múlté. Nemcsak a frizuráját változtatta meg, hanem egész külsején alakított egy kicsit. Vett egy hatalmas, strasszokkal díszített napszemüveget, és egy szegecses övet halálfejes csattal. „Egyszerűen változásra volt szükségem.”- indokolta az átalakulását.

Ami neki ilyen egyszerűen ment, azt a rajongók nehezebben viselték. Két táborra osztotta őket Bill új külseje: az egyik egyáltalán nem tudta elfogadni az új frizurát, főleg mivel sokan közülük korábban a manga-frizurához igazították saját fürtjeiket. A hívek másik csoportja viszont nagyon klassznak találta az új külsőt, mert az énekes így felnőttesebben néz ki.

Mint már megszokhattuk, a tiltakozás most sem tántorította el Billt. Megmaradt az új frizurájánál, és sikerrel keresztülvitte az akaratát, mert a rajongók időközben elfogadták, sőt megszerették az új imázsát.

Bill abszolút csapatjátékos. Számára a banda a legfontosabb az életében. Az Interneten feltették neki a kérdést, vajon a banda vagy a szerelem a legfontosabb az életében, mire ő gondolkodás nélkül rávágta, hogy bár szeretne barátnőt, a Tokio Hotel mindenek előtt való. A szerelemre a turnék, és a próbák miatt amúgy sem maradna ideje, éppúgy, mint semmi másra, amit tenni szeretne: Szeretne elmenni moziba, és megnézni a Barfuß című filmet Til Schweigerrel, vagy a Mr. És Mrs. Smith-t a kedvenceivel Angelina Jolie-val és Brad Pittel.

Lazításképpen a kedvenc sorozatát szokta nézni a tévében. És ha akad egy szabad estéje, szívesen megy buliba, vagy a barátaival vacsorázni. Legszívesebben gyorsétterembe jár, vagy bárhová ahol a kedvenceit, pizzát vagy tésztaételeket lehet enni. Legtöbb idejét Tommal, Georggal, és Gustavval tölti a turnébuszban. Ezalatt gyakran vitatkoznak, de a viharok hamar el is múlnak. Bill egy dal címét választotta mottójául. „Leb  die Sekunde”, vagyis élj a pillanatnak. Ehhez igazán jó társakra akadta a bandában. A négyes igyekszik mindig vidáman és optimistán állni a helyzetekhez.

A többiek Billt barátként és bandatagként egyaránt megbízhatónak tartják. Ő maga is úgy gondolja, hogy ez a legmeghatározóbb jellemvonása. Nagyon szoros a kapcsolata Georggal és Gustavval, Tommal pedig természetesen a legbensőségesebb. Minden titkát megosztja vele, és gyakran úgy tűnik, mintha telepatikus kapcsolat kötné össze őket. „Gyakran mondja ki Tom azt, amit éppen gondolok. És elég csak ránéznem, máris tudom, mi jár a fejében. Igaz, hogy gyakran civakodunk, de hamar elsimítjuk a nézeteltéréseket.”

Kevés dolog van, amit Bill Tomban kritikával illet: „Az egyetlen, amit nem szeretek, az a macsósága. Oké, a stílusunk nem azonos. De összességében nagyon tetszik nekem.”

Kettejük összetartozása időnként nem egyszerű a másik két tag számára. Nem mindig könnyű követni az ikerpár beszélgetését, akik fél szavakból is megértik egymást. De Bill és Tom igyekszik mindent megtenni, nehogy barátaik kirekesztve érezzék magukat. Időközben, ahogy jobban megismerték egymást, a helyzet kezd egyre könnyedebbé válni.

Ha Billnek rossz kedve van, azt Tom rögtön megérzi, és igyekszik felvidítani. Nagyon törődnek egymással. Bill a BRAVO-nak mesélte: „Egyszer egy hétre be kellett feküdnöm kórházba, Semmi komoly, csak megcsípett egy darázs és allergiás vagyok rá. Nagyon jól esett, hogy Tom minden nap bejött hozzám. Nagyon szeretem benne, hogy igazi jó testvér.”

Bill és Tom majdnem mindent együtt csinálnak: együtt zenélnek, együtt mennek buliba és az iskolapadot is együtt koptatták. Még a kutyájukat is közösen válaszották ki. Eleinte Billnek furcsa volt a gazdi-szerep, mert az állatokkal van egy kis problémája. A BRAVO egyik korábbi számában így felelt arra a kérdésre, hogy mi az, amitől fél: „Az állatoktól és a természettől. Bogarak, pókok… ííííííhh!” Egy másik számban pedig: „Egyszer lovagoltam és állatira féltem. Még szerencse, hogy nem történt semmi.” A kellemetlen előzmények ellenére ma már boldog tulajdonosa egy Kazimir nevű cicának, és Scottynak, a labrador-dobermann keveréknek, akit Tommal egy menhelyről hoztak el. Őt nagyon szereti Bill!

Tom, ahogy Georg és Gustav is, a háttérből erősítik Billt. Nem éreznek irigységet iránta. Mindenki elégedett a saját szerepével. Bill számára teljesen világos, az örökkévalóságig velük szeretne játszani.

A Tokio Hotellel Bill létrehozta a nagy életművet, és megvalósította a legszebb álmát. A BRAVO-ban írja: „Megvalósítottuk, amit szerettünk volna. Mindenki azt hiszi, hogy megváltoztunk ezáltal, de ez nem igaz. Azt is gondolják, hogy a sikert a kisujjunkból ráztuk ki, de ez is nagy tévedés. Keményen megdolgoztunk a sikerért. Soha nem akarok mást, mint zenélni. Sokan kérdezik, hogy megváltoztunk-e. Szerintem nem. Én önmagam maradtam. Becsvágyó és lusta, kedves és egy kicsit egoista. Teljesen mindegy, hogy mások mit mondanak rólam. A legfontosabb az életemben az édesanyám, a testvérem és a Tokio Hotel!”