2010.03.30. Ausztria, Bécs, Stadthalle

Őszintén szólva még mindig kicsit olyan tudathasadásos állapotba vagyok, és rengeteg gondolat kering a fejembe az elmúlt három napról, amit Bécsben töltöttünk Chrissel és Tomcattel, de azért megpróbálom összefoglalni mi minden történt velünk :)

03.29-én hétfőn reggel vonattal mentünk Bécsbe. A szállásunkat keresve elhaladtunk a Stadhalle előtt, és akkor már láttunk ott jó néhány rajongót, de akkor még úgy nem foglalkoztunk a dologgal, abba maradtunk visszafelé majd odamegyünk hozzájuk. Miközben tovább bolyongtunk és az egyik utca sarkán megálltunk, hogy megnézzük a térképet és felnéztem hirtelen a srácok egyik turnébusza gurult be hátul a csarnokhoz, igaz utólag kiderült, hogy a fiúk nem voltak benne és nem is voltak hétfőn a csarnokban.

A miután a szállást elintéztük – bár adódott némi probléma, de szerencsére sikeresen megoldódott – elindultunk vissza a csarnokhoz, hogy odamenjünk a rajongókhoz. Mikor odamentünk rögtön odajött hozzánk egy lány, Sarah, aki mondta, hogy mégis van számrendszer és ez hivatalos lesz, mert megbeszélték az osztrák fanklubbal. Én eléggé meglepődtem, de felírtuk a nevünket és korrekt módon Sarah mindent elmagyarázott aztán később a másik szervező lány, Alex is még egyszer. Aztán abba maradtunk, hogy ha számot akarunk, akkor este 8-ra menjünk vissza. Végül nem kószáltunk el nagyon messzire, és mire visszamentünk már megérkeztek a magyarok a busszal, így egy csoportba ültünk este 8-ig a csarnok előtt. Utána megjelent a fanklubból egy lány és akkor elkezdődött a sorszám osztogatás. Mindenki kapott egy számot – én a 109. voltam – és egy Monsoon magazinos pecsétet, csak ezzel ért a sorszámod. Miután megkaptuk a sorszámunkat ujjongtunk egy sort, és gondolkoztunk, hogy visszamenjünk-e a hotelba vagy sem, de végül még szerencse, hogy maradtunk. Először arról volt szó, hogy nem lehet, ott aludni a csarnok előtt mindenki elmehet, de rá fél órára a biztonságiak főnöke – gondolom – közölte, hogy aki meg akarja tartani a számát, annak ott kell aludni a csarnok előtt a kordonok között, amelyeket délután felállítottak. Páros-páratlan szerint kettéosztottak minket és aztán be kellett egyből állnunk. Nem mondom, hogy éppenséggel kiugrottam a dologtól a bőrömből mivel, erre egyáltalán nem voltunk felkészülve. Nem volt nálunk se kaja, se inni való, mert a hotelben hagytuk és ráadásul nem is készültünk erre fel egyáltalán, így takaró és hálózsákunk sem volt. Elég hideg volt kint éjszaka, és a rácson ücsörgés sem volt egy nagy élmény viszont pozitívum volt számomra a dologban, hogy nagyon jól meg volt ez is szervezve. Egész éjjel ott voltak kint a csarnoktól emberek, akik felügyeltek, hogy minden rendbe legyen valamint önkéntesek, akik forró teát osztogattak.

Az éjszaka amúgy azt hittem sokkal hosszabb lesz és nehezebben bírjuk, de végül viszonylag egész gyorsan elment. Hajnalba kezdtek gyűlni a rajongók, de közénk már senkit sem engedtek be. Reggel olyan 7 óra körül megjelent egy narancssárga mellényes pasi – akiről először senki sem tudta igazából kicsoda – és bemondta hangosbemondón vagy háromszor, hogy „Das Konzert is abgesagt!” Hirtelen mindenki ledermedt és nem tudtuk mi van. A kordonoknál bent, osztrákok álltak mellettem és az egyik lány olyan velőt rázót ordított /sikított, hogy azt hiszem erre fél Bécs felébredt. Még a számozásért felelős lányok is meg voltak zavarodva és senki nem értette mi van, aztán a pasi mondta, hogy vicc volt. Valahogy mi nem röhögtünk jót…

Napközben az idő elég lassan telt, először hideg volt, aztán a Nap égetett minket, amitől én speciel jól leégtem, délután pedig a szél fújt el minket majdnem. Dél környékén három sorba osztottak minket, hogy a beengedésnél könnyebb legyen és időnként volt szám ellenőrzés, és kiszedték azokat, akiknek esetleg nem volt pecsétjük és csak előre akart nyomulni. Sajnos a srácok próbáját nem igazán lehetett hallani. Egész nap jöttek a tévé stábok is meg újságírók, és szerintem bátran mondhatom, hogy majdnem mindegyikbe volt magyar rajongó sőt, az egyik tévéadó élőben kapcsolt oda ki és a magyar zászlót lengető rajongókat felvették. Szóval azért most már tudja a nagyvilág, hogy a magyar rajongók még igenis léteznek, és ha kell, mennek a srácok után ;) Egyébként szerintem a kinti sorban állás egyik legviccesebb pillanata volt, hogy a csarnokból kosárcsapatok ki bejárkáltak és az egyik csapatból egy srác elkezdett énekelni egy sort az „Automatisch”-ból a rajongók meg folytatták. Aztán felváltva ment az éneklés. Kora délután pedig megkapta mindenki a fan akcióhoz az űrlény fejeket.

Számomra az egyik legkellemesebb élmény volt a koncerten kívül, hogy találkozhattam az egyik külföldi fórumos ismerősömmel Andreaval Romániából. Nem sokat tudtunk beszélgetni csak pár percet mégis nagyon jó volt egy külföldi ismerőssel személyesen találkozni, különben valószínűleg ez sosem történt volna meg és örültem, hogy összejött neki élete első koncertje.

A csarnokba olyan fél 7 körül kezdtek minket beengedni. Persze kint még lassabban mentünk, de a csarnokba mindenki rohant, mint az őrült így elég szépen összetömörültünk és nyomtuk egymást. Miután bejutottunk a kifutó vége felé vettük az irány Georg oldalán ott kevesen voltak még akkor. Tomnál már akkor volt legalább négy sor. Az első sor már foglalt volt Georg oldalán is így a második álltunk eleinte Tomcattel, és akkor még azért viszonylag nem volt tolakodás ott. Mondjuk ott az előttem lévő két lány között volt egy picike hely és a hátam mögött álló osztrák lány mondta, hogy rakjam be oda a kezem és majd később próbáljak befurakodni, de mondjuk aztán később meg ők voltak, akik kitúrtak minket és Tomcattel el is szakadtunk egymástól, így olyan második harmadik sorba álltam nagyjából.

Eleinte úgy tudtuk, hogy lesz elő zenekar, de szerencsére még sem volt. Mentek a különböző dalok és akkor egyszer csak megjelentek a világosítás technikusok és elkezdett leereszkedni a plafonról a világítás szerkezet. Kicsit nekem olyan érzés volt, ahogy bevonultak, mintha valami sztárok lettek volna, mert minden rajongó őrjöngve ordított nekik. Tudtuk, hogy már nagyon közel van, amire oly régóta várunk. Aztán jött a „World Behind My Wall” remixe és minden rajongó együtt énekelte.

A színpad, fotókon nézve nagyon nagynak tűnt, de így élőbe egyáltalán nem akkora. Szerintem a Zimmer turné színpada nagyobb volt és szélesebb viszont látvány szempontjából szerintem ez a színpad páratlan. Ráadásul nálunk megvolt a teljes tojás, ami pluszban nagy élmény volt, mert mikor látod, kinyílni a tojást hihetetlen izgalmi állapotba kerülsz és fel sem fogod, hogy „Igen tényleg összejött, egy igazi Tokio Hotel koncerten vagy”.

Aztán 8 óra környékén kialudtak a fények és hatalmas sikítozás keretében megláttuk az egész kivilágított tojást és elkezdődött az intro aztán jött a „Komm”. Mikor először megláttam Billt és a többieket alig bírtam elhinni. Szerintem egyébként így élőben Bill egyáltalán nem tűnik, olyan vékonynak, és szerintem az arca is sokat változott és férfiasabb lett. Legalább is én így vettem észre, viszont egy tény, nagyon karizmatikus és hihetetlen kisugárzása van, és gondoskodik róla, hogy a tekinteted csak nagyon nehezen vedd le róla. Egyébként azzal szemben, amit sokan állítanak, hogy a közönség nem volt olyan jó és nem énekeltek cáfolnám, mert például, ahol én álltam ott mindenki az első daltól az utolsóig mindent végig énekelt sorról sorra.

Természetesen azért nem múlhatott el számomra fényképezőgép problémák nélkül a koncert, mert az első dal alatt kiírta, hogy a memória megtelt, de nem tétováztam sokat letöröltem az egész gépet, mert egyetlen pillanatot sem akartam elszalasztani a koncertből.

Utána következett a „Menschen suchen Menschen”, ami szerintem élőben ezerszer jobb, mint az albumon és nagyon meg tudja mozgatni a népet, és aztán az „Ich brech aus”. Utána Bill köszöntött minket. Kijött a kifutóra és ott állt előttem alig két és fél méterre és nagyon édesen mosolyogva üdvözölt minket.

A következő dal a „Kampf der Liebe” volt. Élőben ez a dal is szerintem sokkal jobb, de talán elmondhatom, hogy ez mindegyikre igaz. Imádtam a végén Tom és Georg szólóját, még videóra is sikerült felvennem. Ezután következett az én egyik kedvenc dalom az albumról, a „Lass uns laufen”, amit nagyon vártam. Bill hangján itt hallatszódott először, hogy kicsit be van rekedve, de ettől függetlenül is tökéletes volt az egész dal és libabőrös lettem attól, ahogyan előadta.

Utána jött a „Hey You”. Ennél a dalnál volt először pirotechnika és totál hirtelen jöttek fel a lángcsóvák a színpadról. Egyébként tényleg nem véletlen, hogy ilyen messze vannak a rajongók a színpadtól, mert még így is olyan forró volt, de a látvány páratlan.

A soron következő dal az „Alien” volt, amit mindannyian nagyon vártunk, mert ehhez kapcsolódott a fanakciónk. Elvileg a refrénnél kellett volna az űrlény fejeket a magasba emelni, de talán így még jobb volt, hogy az egész dal alatt lengettük. A srácok arca felejthetetlen volt, főleg Billé mikor meglátták. Szerintem ez volt egyértelműen a koncert egyik csúcs pontja és most így képről visszanézve, hihetetlen látványt nyújtott a sok kis ufócska :)

A koncert egy régi klasszikussal az „Übers Ende der Welt”-tel folytatódott majd az akusztikus résszel. Először volt a „Humanoid”, amitől anno féltem, hogy milyen lesz ez akusztikusan, hiszen ez egy nagyon energikus, pörgős dal, de a srácok kiválóan megoldották a kihívást, és azt kell, hogy mondjam talán így még jobban is szeretem a dal.

Aztán jött Bill köszönő beszéde, amit úgy igazán fel se fogtam, hogy ott mit mondott. Chriss mondta koncert után, hogy Bill most azért mást mondott és, hogy szerintük ez volt eddig a legjobb koncert az eddigiek közül a turnén, és vegyük elő a telefonokat és kamerákat, mert ezt a dalt most kizárólag csak nekünk ajánlja és jó szórakozást kívánt hozzá. Aztán persze az elmaradhatatlan taps és Tom „Köszönjük” bekiabálása. Volt itt némi kísérlet arra, hogy Georgnak elénekeljük a Boldog szülinapot, de úgy felénk ez elhallgatott. Utána előadták a „Geisterfährer”-t ami számomra egy másik nagy kedvenc az albumról.

Az akusztikus rész után megjelent Bill a Tokio Hoteles motoron feszítve a „Dogs Unleashed”-et énekelve. Tényleg szuper az a motor, és ahogy Bill összevissza vonaglik rajta. :) A következő dal a „Träumer” volt, ahol a magas hangok nagyon a helyükön voltak, és utána jött az „In Your Shadow”, amiért nagyon szurkoltam a turné előtt, hogy játsszák. Bill a dal előtt elmondta, a szokásos szöveget, hogy mindenki életében vagy egy különbleges ember és ez az ember az ő életében Tom. :)

A lassú dal után jött a pörgés az „Automatisch” és a „Screamin’” által, amit én megmondok őszintén, bennem nem tudatosult, hogy a „Monsoon”-ból van benne részlet. Ezután a srácok elhagyták a színpadot aztán visszatértek az első ráadással. A „Sonnensystem”-nél ismét jól felmelegítették a levegőt a lángokkal, egyébként Billen is szó szerint csurgott mindenhonnan a víz, bár ezekben a ruhákban nem is csoda. Egyébként élőben közel sem néznek ki olyan rosszul, mint a rajzokon vagy a fotókon.

Aztán ismét lassítottak és jött az ikrek közös előadásában a „Zoom”. Bill hihetetlen átéléssel énekelt és aztán kissé elcsuklott hangon ismét köszönetet mondott. Egyet sajnáltam, hogy az előttem lévő pár kéztől Tomot nem igazán láttam, viszont a zongorából előtörő pirotechnika nagyon tetszett.

A koncert utolsó előtti dala mi más lehetett volna, mint a „Durch den Monsun”. Bill kicsit mesélt a dalról és szerintem ez volt, az a dal, amit tényleg mindenki egytől egyig énekelt a hangzavarból kiindulva. Mikor van a dalba az a pici szünet utána Bill, Tom és Georg kijött a kifutó végére és ott fejezték be a dalt. Mielőtt lementek a színpadról locsolták a közönséget én mindenkiéből részesültem és Tom, Georg bedobálta az üvegüket, pengetőt és a törülközőt. Persze kb. élet-halál harc ment értük. Utána jött Gustav, mikor a közönséggel játszik. Először lehajolt aztán húzta az agyunkat, hogy elmegy, de aztán megint lehajolt és rázta a kezét és a közönség együtt „hoooooo”-zott vele. Utána bedobta a dobverőit, az egyiket mögöttem kapta el valaki, de borultunk szinte hátra mikor repült. Azt sajnálom egyedül, hogy Gustavról a színpadon nehéz fotót csinálni, mert olyan messze és magasan van, de azért pár képet sikerült róla készítenem mikor kijött oda hozzánk.

Gustav is lement a színpadról és az egész terem elsötétült. A rajongók elkezdték ordítani, hogy „Zugabe” és aztán egyszer csak kivilágosodott minden és eljött az utolsó ráadás szám a „Für immer jetzt”. Ekkor kezdtem el kicsit elszomorodni, mert egy szempillantás alatt elment a koncert. A szám közepén Bill mikrofonjával történt valami, mert egyáltalán nem lehetett a hangját hallani, fogta a másik mikrofont és az sem működött és tényleg látszott az arcán a kétségbeesés. Le is futott a színpadról közben Tom és Georg tovább nyomta gitáron. Aztán Bill megjelent újra a színpadon és azt hiszem a végső refrénnel folytatta, aminél a kifutó végén lévő két csőből konfetti eső „robbant” ki. A dal vége felé a srácok visszamentek a tojásba és elkezdődött bezárulni.

Tényleg igaz, hogy az a közel másfél óra egy szempillantás alatt elmegy és fel sem fogod szinte az egészet és máris vége. A koncertre, a pár apróbb pici hibát leszámítva azt kell mondanom, hogy, kihagyhatatlan élmény, a srácok tényleg mindent beleadtak, szívvel-lélekkel játszottak, és számomra bebizonyították ismételten, hogy miért ők a kedvenc zenekarom. Maximálisan megérte hónapokig várni erre a három napra, amit ott töltöttünk Bécsben, és talán ehhez, hogy ilyen kellemes élményekkel távoztam az is hozzájárult, hogy a koncert nagyszerűen meg volt szervezve, Alex, Sarah, az osztrák fanklub és a Stadthalle remek munkát végzett és ezt minden koncerten így kéne csinálni!

Tokio Hotel – Für immer